Mindannyian napi szinten találkozunk követelésnek álcázott kérésekkel.
Hogy mi a különbség?

Nézzük meg ezt egy példával:

A feleség így szól a férjhez: „Drágám, megtennéd, hogy ma te altatod a gyermekeket?”
Vajon ez egy kérés vagy egy követelés a feleség részéről? Az attól függ, hogy a feleség hogyan reagál arra, amikor ezt mondja a férje: „Ne haragudj, de már elígérkeztem a munkatársaimmal egy esti megbeszélésre.”, azaz, ha nemleges választ kap.
Ha ezt mondja a feleség: „Te egy önző … vagy, mindig csak magadra gondolsz!” Akkor ez nem egy kérés volt, hanem egy követelés.
Ha azt mondja a feleség: „Rendben, megértem, hogy már megbeszéltétek a találkozót és nem szeretnéd lemondani.”

Mi a két reakció között a különbség?

Az első válaszban a feleség visszautasításként értelmezi a nemleges választ, és a férj máris egy minősítő, személyeskedő véleményt kap, miszerint a nemet mondása egyenlő azzal, hogy ő egy önző…
Vajon hogyan tud erre reagálni a férj?
Kétféle módon: vagy meghunyászkodik vagy fellázad. Lehet, hogy mégis lemondja a találkozót, elkezdi magyarázni, hogy nem is önző…, de ez nem valódi együttműködés, hanem a feleség büntetésétől, haragjától való félelem következménye. Vagy fellázad, azaz visszavág, azért is elmegy a találkozóra, nem siet haza, ő is személyeskedve válaszol vissza a feleségének… – megint messze kerülünk az együttműködéstől.

Mi ezzel a legnagyobb probléma?

Hogy sajnos önbeteljesülő jóslattá válik. Minél többször fogalmazunk meg kérésnek álcázott követeléseket, annál kisebb eséllyel fogunk kapni pozitív válaszokat. Hiszen, ha a másik fél, aki felé intézzük ezeket a „kéréseket”, attól kell, hogy tartson, hogy a nemet mondása utána felelősségre vonják, negatívan véleményezik, büntetik, akkor egyre inkább kerülni fogja azokat a szituációkat, ahol ilyen „kérésekre” számíthat. Tehát, az együttműködés esélye jelentősen csökken.

Sokunknak van olyan ismerőse,

akivel nem szívesen találkozunk, görcsbe szorul a gyomrunk, ha meglátjuk a telefonunk kijelzőjén a nevét, mert tudjuk, hogyha kér valamit, arra nem szívesen mondunk nemet, mert máris érkezik a bűntudatkeltés, a hibáztatás, a minősítés. De nem szívesen mondunk igent sem, még akkor sem, ha valóban tudunk segíteni, mert ezzel úgy érezzük, hogy még többször fog minket keresni és még többször kell majd elviselnünk a nemet mondás utáni kellemetlen pillanatokat.

Érdemes megfigyelni magunkat, hogy nem tartozunk-e mi azok az emberek közé, akik nem jól fogadják, ha nemet mondanak nekik, mert akkor könnyen lehet, hogy mi is szereplünk mások „nemszeretem” listáján és hiába vágyunk őszinte, valódi együttműködésre tőlük, hiszen így valójában magunkat fosztjuk meg a mások segítségétől azzal, hogy nem igazi kéréseket, hanem követeléseket fogalmazunk meg – bár ezt legtöbbször nem tudatosan tesszük.

Fontos azt is tudatosítanunk,

hogy a határaink meghúzása a saját felelősségünk, de az, hogy a határaink betartatása során mások hogyan reagálnak, már nem a mi felelősségünk. Tehát az, hogy a másik fél a nemet mondásunkra megsértődik, kutyát-békát mond ránk, kiabálni, vádaskodni, személyeskedni kezd, nem a mi hibánk, ez az ő reakciója. És mindez nem jelenti azt, hogy nekünk visszakozni kellene, mégis igent mondani vagy áthágni a saját magunk által felállított határainkat.

A témáról részletesen a Pont jó anyák Klubjában tanulhatsz, itt gyakorolni is tudod az erőszakmentes kommunikáció alkalmazását, a határaid profi kijelölését és betartatását.

Forrásjegyzék:

  • Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak – Erőszakmentes kommunikáció, 1999