A Ti kérdeztétek rovatban olyan valódi kérdésekre válaszolok részletesebben, amelyeket ti, édesanyák osztottatok meg velem. Olyan élethelyzeteket, nehézségeket, kérdéseket, amelyek nemcsak egyetlen családot érinthetnek, hanem sokatok számára adhatnak új szempontokat és gyakorlati kapaszkodókat. A kérdéseket természetesen név nélkül, a személyes részletek elhagyásával dolgozom fel, a válaszok pedig folyamatosan bekerülnek a Klub tudástárába.
„Hogyan tudom megakadályozni, hogy a gyermekem sérülést okozzon másnak vagy saját magának, amikor kiborul, hisztizik, úgy, hogy közben én se alkalmazzak erőszakot, például lefogással?”
Nézzük meg ezt a kérdést részletesen.
Ez egy nagyon fontos kérdés, mert könnyű belekerülni abba a dilemmába, hogy miközben szeretnénk válaszkészen reagálni a gyermekünkre, egy kiborulás során egyszer csak azt látjuk: üt, rúg, harap, dobál, nekimegy valakinek, esetleg saját magát üti, harapja vagy a fejét veri, és fennáll a veszélye annak, hogy ő vagy valaki más megsérül.
Mit tehetünk ilyenkor? Megfoghatjuk? Megállíthatjuk fizikailag? Nem válik-e ez is erőszakká?
A válaszkészség nem azt jelenti, hogy hagynunk kell, hogy valaki megsérüljön
Amikor egy kisgyermek nagyon kiborul, sír, „hisztizik”, előfordulhat, hogy abban a pillanatban már nem képes pusztán a kérésünkre, magyarázatunkra vagy emlékeztetésünkre megállítani a viselkedését.
Mondhatjuk neki, hogy „nem engedem, hogy üss”, kérhetjük, hogy tegye le a játékot, amit dobál, vagy megpróbálhatjuk szavakkal megállítani abban, hogy saját magában tegyen kárt – de lehet olyan állapotban, amikor ezek az információk egyszerűen nem elegendőek ahhoz, hogy kontrollálni tudja a cselekedeteit.
Ilyenkor a felnőtt feladata nemcsak az, hogy elfogadja és megtartsa a gyermek érzéseit, hanem az is, hogy fenntartsa a biztonságot – a gyermekét és a környezetében lévőkét egyaránt.
A düh rendben van, a csalódottság rendben van, a sírás, a tiltakozás, akár a nagyon hangos kiborulás is lehet olyan reakció, amelyben elsősorban támogatásra van szüksége. Azt viszont nem hagyhatjuk, hogy közben ő vagy valaki más megsérüljön vagy bárki bárkinek fájdalmat okozzon.
Fizikai megállítás vagy erőszak?
Fontos különbséget tenni a kettő között. Ha azért használunk fizikai erőt, hogy fájdalmat okozzunk, megijesszük, megbüntessük, megalázzuk vagy engedelmességre kényszerítsük a gyermeket, az egészen más helyzet, mint amikor azért avatkozunk be, hogy megakadályozzunk egy közvetlen sérülést, bántást.
Ha a gyermek éppen ütésre emeli a kezét, megfoghatjuk a kezét. Ha valakit rugdos, megakadályozhatjuk a rúgást. Ha veszélyes tárgyat dobál, elvehetjük tőle. Ha valakinek újra és újra nekimegy, fizikailag is eltávolíthatjuk a helyzetből. Ha pedig saját magát üti, harapja, a fejét kemény felületbe veri vagy más módon okozhat magának sérülést, abban is megakadályozhatjuk. Ez nem büntetés, hanem biztonsági határszabás.
Közben elég lehet egy rövid mondat is:
- „Nem hagyom, hogy megüsd.”
- „Nem hagyom, hogy bántsd magad.”
- „Megállítalak, mert ez fájna neked/neki.”
- „Nagyon dühös vagy. Itt vagyok, és vigyázok rád.”
Nem szükséges ilyenkor hosszasan magyarázni vagy meggyőzni a gyermeket, hiszem amikor már nagyon kiborult, sokkal fontosabb a nyugodt, kiszámítható jelenlét és az egyértelmű határhúzás, mint a magyarázat és a gyermek „józan eszére” hivatkozás.
Mindig a legkisebb szükséges beavatkozásból indulunk ki
A cél természetesen nem az, hogy egy kiboruló, „hisztiző” gyermeket automatikusan lefogjunk.
Először azt nézzük meg, hogyan tudjuk a lehető legkevesebb fizikai korlátozással biztonságossá tenni a helyzetet.
Lehet, hogy elég arrébb vinni a másik gyermeket, eltávolítani a dobálható vagy veszélyes tárgyakat, nagyobb teret biztosítani, a saját testünkkel közéjük állni, vagy puhább, biztonságosabb környezetet teremteni annak a gyermeknek, aki a földön „vergődik”. Lehet, hogy elég megfogni azt a kezét, amellyel ütni készül, vagy megakadályozni egy olyan mozdulatot, amellyel saját magának okozna sérülést.
Csak akkora mértékben avatkozunk be fizikailag, amennyire az adott pillanatban a sérülés megelőzéséhez szükség van, és amint megszűnik a közvetlen veszély, nincs szükség további korlátozásra.
Vagyis nem az a kérdés, hogy „szabad-e fizikailag megállítanom a gyermekemet?”, hanem inkább az, hogy „mi az a legkisebb beavatkozás, amellyel ebben a pillanatban őt és mindenki mást biztonságban tudok tartani?”
De ne csak azt vizsgáljuk, hogyan állítsuk meg!
Ha egy kisgyermek kiborulásai során rendszeresen olyan viselkedés jelenik meg, amelyben saját magának vagy másoknak sérülést okozhat, akkor érdemes egy lépéssel hátrébb mennünk.
Nemcsak azt kell keresnünk, hogyan tudjuk megállítani amikor már üt, rúg, harap vagy önmagát bántja, hanem azt is, hogyan jut el idáig.
Mikor történik ez leggyakrabban? Mi történt közvetlenül előtte? Mennyire volt fáradt, éhes vagy túlterhelt? Sok inger érte? Nehéz volt számára egy váltás? Valamit abba kellett hagynia? Olyan alkalmazkodást vagy önkontrollt vártunk tőle, amely abban az állapotában már meghaladta a kapacitását? Konfliktusba került valakivel? Milyen korábbi jelekből lehetett volna észrevenni, hogy egyre nehezebben szabályozza magát?
Ez azért fontos, mert minél korábban tudunk bekapcsolódni, annál kisebb eséllyel jutunk el a fizikai megállításig.
Lehet, hogy tíz perccel korábban még elegendő lett volna egy kis segítség, a helyzet egyszerűsítése, egy határ megtartása, a konfliktusban való közvetítés, az ingerek csökkentése vagy egyszerűen az, hogy közelebb megyünk hozzá. Amikor azonban már közvetlen sérülésveszély van, nem feltétlenül ugyanazok az eszközök működnek.
Nem kell választanunk az érzések elfogadása és a biztonság között
Talán ez a legfontosabb: Egyszerre lehetünk együttérzőek a kiborult gyermekkel és határozottak abban, hogy nem engedjük, hogy saját magát vagy valaki mást bántson.
Nem kell haragudnunk rá azért, mert elveszítette a kontrollt, de nem is kell megvárnunk, amíg valaki megsérül.
A válaszkész határ ilyenkor akár ennyire egyszerű is lehet:
„Látom, hogy most nagyon nehéz. Itt vagyok veled. Nem hagyom, hogy bántsd magad vagy mást.”
A gyermeknek ugyanis nemcsak arra van szüksége, hogy az érzéseit elfogadjuk, hanem arra is, hogy amikor ő még nem képes megtartani a biztonságos határt, mi megtartsuk helyette.
Hosszabb távon pedig nem az a cél, hogy egyre ügyesebben tudjuk lefogni vagy megállítani, hanem hogy egyre jobban értsük, mi vezet a kontrollvesztéshez, hogyan tudunk korábban segíteni, és hogyan tudjuk fokozatosan támogatni őt abban, hogy egyre több eszköze legyen a nagyon erős érzései és indulatai kezelésére.
Ha pedig az önmagának vagy másoknak sérülést okozó viselkedés gyakran jelentkezik, súlyos, egyre intenzívebbé válik, nehezen előre jelezhető, vagy a gyermek és a család mindennapi életét jelentősen befolyásolja, akkor érdemes szakember segítségével azt is alaposabban megvizsgálni, mi állhat a háttérben.